Az oldalamon főképp az óvodával és az óvodás korú gyermekekkel kapcsolatos dolgokról olvashatsz - mindenféléről.
Ajánlom az oldalam óvónőknek, akik még kezdők és szükségük van egy kis "mankóra", kollégáknak, akik hozzám hasonlóan állandóan kutatnak az újabb és újabb ötletek után.
Szülőknek, akik szívesen olvasnak nevelésről, problémákról, megoldási lehetőségekről gyermekük fejlődése érdekében.


Rendszeres olvasók

2015. dec. 30.

2015. nov. 18.

2015. nov. 17.

Márton nap hete 2.


 A hét során többféle kézműves tevékenységet kínáltam fel a gyerekeknek. Minden gyermek libás fejdíszt készített magának.


Egyszerű síkmértani formákból libás képet készítettünk.


A vatta ragasztásba a kicsik is bekapcsolódtak.


A "Nincs szebb madár, mint a lúd" kezdetű mondóka gyakorlásához síkbábokat készítettem.


Az óvoda csoportjait mécsesekkel leptük meg.


Az egyik nap szemerkélt az eső, gyorsan esernyőt készítettünk magunknak.


A legnagyobbak a hét utolsó napján, közösen textil képet készítettek - a liba sablont körberajzolták, majd az egész felületet szivacsnyomattal kitöltötték.






Köszönöm, hogy leírod a véleményedet!
 

2015. nov. 9.

Márton nap hete 1.




 Az első napon a Márton nap történetével ismerkedtünk. Nagyon sok gyermek nem ismeri Márton legendáját, a hozzá kapcsolódó szokásokat, szólásokat.
Ezen az oldalon http://ovoda.webnode.hu/evszakok-temakorok/marton-nap/ találtam a gyerekeknek is érthető leírást erről a napról.


Márton legendája

Élt egyszer, réges régen Pannóniában, Savaria városában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a római hadseregbe katonának. Büszke lován gyakran kilovagolt, s ha ellenség közé került, fényes kardját megforgatva harcba szállt. Lovaglásai során sok szegény emberrel találkozott. Egyiknek ruhája nem volt, másiknak cipője, harmadiknak élelme. Márton segített, akinek tudott.
Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem mezítelen koldussal találkozott;   didergett, vacogott szegény a süvítő szélben. Márton megsajnálta, s mert jó szíve volt, előkapta kardját, egy suhintással kettévágta fényes  köpönyegét. Egyik felét a koldusnak adta, hogy ne fázzon. A társai, mikor ezt meglátták, kicsúfolták:
- Nézzétek, milyen bolond, képes szétvágni ezt a szép köpenyt, hogy egy koldusnak adja! Hová tetted az eszed?
Márton azonban nem törődött a gúnyolódással. Leült egy sarokba, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az Isten, és így szólt hozzá:
- Látom, jó ember vagy, Márton. Ha szépen élsz, beveszlek az én seregembe. Segítsd a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy hozzájuk továbbra is jó szívvel. De a harcot fejezd be, a kardot tedd le, nem kell több vérontás.
Másnap Márton odaállt a kapitány elé, és így szólt:
- Én már többé kardot a kezembe nem veszek, mert Isten seregébe akarok beállni!
Attól fogva kard nélkül lovagolt. Kard helyett Kereszt volt a kezében,  s ha az ellenség meglátta a magasra emelt keresztet, leborult elé és megadta magát.
Később kilépett a hadseregből, hogy még több ideje legyen segíteni a szegényeken. Adományokat gyűjtött, ispotályokat, kórházakat épített, és gyógyította a szegényeket.
Vándorlásai során elért Franciahonba, Tours városába. Volt ott egy nagy templom, amit Apátságnak neveztek.  Annak az apátságnak már nagyon öreg volt a püspöke, és nemsokára meg is halt. Új püspökre volt szükség. Vajon ki legyen az? Legyen Márton – gondolták az emberek, mert szerették őt. Márton pedig egyre gyakrabban álmodta azt, hogy püspöki ruhában áll, és szembeszáll a pogányokkal, akik nem hisznek Istenben. Ő azonban nem akart püspök lenni, mert jobban szerette az egyszerű életet. Így aztán körül nézett, hová is bújjon, hogy ne találják meg. Hirtelen eszébe jutott:
-         A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.
De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták. Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az emberek végre felfigyeltek rájuk:
-         Mi lehet ez a nagy gágogás? Nézzük meg!
Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak fel:
-  Éljen a püspök! Éljen Tours új püspöke!
Mártont tehát püspökké választották, a libákat pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték, és megették.
Márton sokáig élt, és sok szegény emberen segített. Amikor meghalt, a koporsóját kivitték a temetőbe. Elterjedt a híre, hogy amerre viszik őt, azon az úton minden beteg meggyógyul. Két vak koldus éppen arrafelé ment, egyenesen szembetalálkozott a menettel, ami a koporsót vitte. S lássatok csodát! Ahogy a menet melléjük ért, az egyik felkiáltott:
- Látok! Látok! Csoda történt!  Visszatért a szemem világa!
Attól kezdve az emberek mindenfelé szobrokat, templomokat építettek az ő tiszteletére és hittek abban, hogy ezek  megvédik őket a bajtól.
Márton napján pedig azóta is libasültet esznek, és azt tartják: „ Aki Márton napkor libát nem eszik, egész éven át éhezik!”
  A libasült mellé pedig akkora rétest nyújtanak, amekkora az a köpönyeg volt, amit  kardjával kettévágott.  

Mesélős délelőtt volt, mert játékidőben a "Libák és a róka" c. mesével is megismerkedhettek a gyerekek. Egyszerű, tojástartóból készült bábokat használtam.





A libák és a róka
Csavargásai közben a róka egyszer egy szép zöld mezőre ért. A mezőn egy csapat kövér liba legelt.
„Ez igen! – gondolta a róka. – Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S olyan szépen együtt vannak ezek a libák, mintha egyenesen nekem tálalták volna föl őket. Egyebet sem kell tennem, mint asztalhoz ülnöm, és sorjában elfogyasztanom őket.”
Azzal elindult a libák felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémültek, ijedtükben össze­bújtak, s elkezdtek siránkozni és az életükért könyörögni.
– Hogyisne! – mondta a róka. – Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező alkalmat! Nincs irgalom, meg kell halnotok!
A libák még sipogtak, jajgattak egy ideig, a róka meg csak vigyorgott, és a fogát mutogatta.
Volt a libák között egy öreg, tapasztalt lúd, az végre összeszedte magát, egy kicsit előrelépett, és így szólt a rókához:
– Hát ha egyszer meg kell halni, hát meg kell halni, ez ellen mit sem lehet tenni. Nem is kérünk tőled egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó kívánságunkat.
– Arról lehet beszélni – mondta kegyesen a róka. – Halljuk, mi az utolsó kívánságotok.
– Semmi egyéb, mint hogy életünk végén mindegyikünk még egyszer elénekelhesse a kedves nótáját.
A róka gyanakvó képet vágott: de az öreg lúd sietve megnyugtatta:
– Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejünkben. Szó sincs róla! De magad is tudhatod, hogy aki énekszóval könnyített a szívén, kevésbé érzi a halál keserűségét. Nézd csak, szépen felsorakozunk itt előtted, egyik a másik után, libasorban. Kezdi az éneket az első: ahogy befejezte, folytatja a másik: s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így kettős örömben lesz részed: énekszó mellett falatozhatol.
A róka ráállt a dologra: különösen az tetszett neki: hogy énekszó mellett lakmározhatik. A libák nagy búsan fölsorakoztak, aztán a legelső a falu felé fordulva elkezdett keservesen gágogni:
– Gá-gá-gá-gá-gá...
A róka alig várta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba. Aki mögötte állt a sorban, elunhatta a várakozást, mert ő is rákezdte:
– Gá-gá-gá-gá-gá...
Aztán a harmadik, aztán a negyedik: és már gágogott mind az egész csapat, de olyan harsányan, hogy zengett belé a környék.
A róka már éppen közbe akart szólni, hogy elég a hangversenyből, és kezdődhet a lakoma: de mielőtt megszólalt volna, észrevette, hogy a nagy libalármára szaladnak ám a falu felől, s nem üres kézzel, hanem söprűkkel, dorongokkal, husángokkal.
El is ment a kedve nyomban a lakomától, és nagy sietve otthagyta a gágogó libákat.

A Grimm testvérek meséjét átdolgozta: Rónay György 



 

Köszönöm, hogy leírod a véleményedet!
 
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...