Egyszer meghalok én is? - kérdezik a gyerekek tőlem az oviban halottak napja közeledtével. Tele vannak élményekkel, hiszen sok gyermek együtt vásárol koszorút, mécseseket szüleivel és együtt látogatnak aztán ki a temetőkbe.
Előbb, vagy utóbb, minden gyermek szembesül a halál gondolatával és nekünk felnőtteknek válaszolnunk kell a bennük felmerülő kérdésekre. Ami nem is egyszerű dolog, hiszen nincsen minden dologra biztos, kézzel fogható válasz. Fontos, hogy úgy válaszoljunk, ahogyan azt mi hisszük, őszintén, természetesen. A gyermek megérzi, felfogja az őszinteséget és ebben az esetben ez a legfontosabb.
A halál az élet velejárója, a gond az, hogyan értessük meg gyermekünkkel az elmúlás szükségességét? Beszéljünk nekik azokról a hozzátartozóinkról, akik már nincsenek közöttünk, akiknek ápoljuk az emlékét, tárgyaikat őrizzük, így mégis "jelen vannak" a család életében. Mutassunk példát, tanítsuk meg gyermekeinket arra, hogy törődjenek a betegekkel, öregekkel, fogyatékosokkal.
A halállal a gyermek először rajtunk keresztül találkozik. Érzi, látja rajtunk a szomorúságot, a fájdalmat. Mi adjuk a példát gyermekeinknek a veszteségek feldolgozására és sugalhatjuk az újrakezdés lehetőségét.
A kicsik gyásza a hozzátartozó fizikai hiányából fakad - soha többet nem láthatom. A felnőttek gyásza ennél bonyolultabb. A játék, mint sok minden másban, itt is segít feldolgozni a történteket. Nem baj, ha temetést játszik, ez nem tiszteletlenség! Ő így dolgozza fel a veszteséget.
🥿
VálaszTörlés