Az első napon a Márton nap történetével ismerkedtünk. Nagyon sok gyermek nem ismeri Márton legendáját, a hozzá kapcsolódó szokásokat, szólásokat.
Márton legendája
Élt egyszer, réges régen Pannóniában, Savaria
városában egy fiú, akit Mártonnak hívtak. Amikor felcseperedett, beállt a római
hadseregbe katonának. Büszke lován gyakran kilovagolt, s ha ellenség közé
került, fényes kardját megforgatva harcba szállt. Lovaglásai során sok szegény
emberrel találkozott. Egyiknek ruhája nem volt, másiknak cipője, harmadiknak
élelme. Márton segített, akinek tudott.
Egyszer egy hideg téli napon egy csaknem mezítelen
koldussal találkozott; didergett,
vacogott szegény a süvítő szélben. Márton megsajnálta, s mert jó szíve volt,
előkapta kardját, egy suhintással kettévágta fényes köpönyegét. Egyik felét a koldusnak adta,
hogy ne fázzon. A társai, mikor ezt meglátták, kicsúfolták:
- Nézzétek, milyen bolond, képes szétvágni ezt a
szép köpenyt, hogy egy koldusnak adja! Hová tetted az eszed?
Márton azonban nem törődött
a gúnyolódással. Leült egy sarokba, és hamarosan elaludt. Álmában megjelent az
Isten, és így szólt hozzá:
- Látom, jó ember vagy, Márton. Ha szépen élsz,
beveszlek az én seregembe. Segítsd a szegényeket, gyógyítsd a betegeket, légy
hozzájuk továbbra is jó szívvel. De a harcot fejezd be, a kardot tedd le, nem
kell több vérontás.
Másnap Márton odaállt a kapitány elé, és így szólt:
- Én már többé kardot a kezembe nem veszek, mert
Isten seregébe akarok beállni!
Attól fogva kard nélkül lovagolt. Kard helyett
Kereszt volt a kezében, s ha az ellenség
meglátta a magasra emelt keresztet, leborult elé és megadta magát.
Később kilépett a hadseregből, hogy még több ideje
legyen segíteni a szegényeken. Adományokat gyűjtött, ispotályokat, kórházakat
épített, és gyógyította a szegényeket.
Vándorlásai során elért Franciahonba, Tours
városába. Volt ott egy nagy templom, amit Apátságnak neveztek. Annak az apátságnak már nagyon öreg volt a
püspöke, és nemsokára meg is halt. Új püspökre volt szükség. Vajon ki legyen
az? Legyen Márton – gondolták az emberek, mert szerették őt. Márton pedig egyre
gyakrabban álmodta azt, hogy püspöki ruhában áll, és szembeszáll a pogányokkal,
akik nem hisznek Istenben. Ő azonban nem akart püspök lenni, mert jobban
szerette az egyszerű életet. Így aztán körül nézett, hová is bújjon, hogy ne
találják meg. Hirtelen eszébe jutott:
-
A libák! Elbújok a libák közé, ott nem talál rám senki.
De az emberek csak jöttek, és a nevét kiáltozták.
Márton csak lapult a szűk libaólban, s várta hogy elmenjenek onnan. A libák
azonban gágogni kezdtek. Egyre hangosabban és hangosabban gágogtak, míg az
emberek végre felfigyeltek rájuk:
-
Mi lehet ez a nagy gágogás? Nézzük meg!
Így aztán megtalálták Mártont. Ő előbújt, s homlokán
egy csillag ragyogott. Az emberek ámulva nézték, és egy emberként kiáltottak
fel:
- Éljen a
püspök! Éljen Tours új püspöke!
Mártont tehát püspökké választották, a libákat
pedig, akik elárulták őt, még aznap este megsütötték, és megették.
Márton sokáig élt, és sok szegény emberen segített.
Amikor meghalt, a koporsóját kivitték a temetőbe. Elterjedt a híre, hogy amerre
viszik őt, azon az úton minden beteg meggyógyul. Két vak koldus éppen arrafelé
ment, egyenesen szembetalálkozott a menettel, ami a koporsót vitte. S lássatok
csodát! Ahogy a menet melléjük ért, az egyik felkiáltott:
- Látok! Látok! Csoda történt! Visszatért a szemem világa!
Attól kezdve az emberek mindenfelé szobrokat,
templomokat építettek az ő tiszteletére és hittek abban, hogy ezek megvédik őket a bajtól.
Márton napján pedig azóta is libasültet esznek, és
azt tartják: „ Aki Márton napkor libát nem eszik, egész éven át éhezik!”
A libasült
mellé pedig akkora rétest nyújtanak, amekkora az a köpönyeg volt, amit kardjával kettévágott.
Mesélős délelőtt volt, mert játékidőben a "Libák és a róka" c. mesével is megismerkedhettek a gyerekek. Egyszerű, tojástartóból készült bábokat használtam.
A libák és a róka
Csavargásai közben a róka egyszer egy szép zöld mezőre
ért. A mezőn egy csapat kövér liba legelt.
„Ez igen! – gondolta a róka. – Olyan ez, mintha vendégségbe hívtak volna. S
olyan szépen együtt vannak ezek a libák, mintha egyenesen nekem tálalták volna
föl őket. Egyebet sem kell tennem, mint asztalhoz ülnöm, és sorjában
elfogyasztanom őket.”
Azzal
elindult a libák felé: azok meg, ahogy észrevették, rettenetesen megrémültek,
ijedtükben összebújtak, s elkezdtek siránkozni és az életükért könyörögni.
– Hogyisne! – mondta a róka. – Majd éppen most fogom elszalasztani a kedvező
alkalmat! Nincs irgalom, meg kell halnotok!
A libák még sipogtak, jajgattak egy ideig, a róka meg csak vigyorgott, és a
fogát mutogatta.
Volt a libák között egy öreg, tapasztalt lúd, az végre összeszedte magát, egy
kicsit előrelépett, és így szólt a rókához:
– Hát ha egyszer meg kell halni, hát meg kell halni, ez ellen mit sem lehet
tenni. Nem is kérünk tőled egyebet, csak azt, hogy teljesítsd utolsó
kívánságunkat.
– Arról lehet beszélni – mondta kegyesen a róka. – Halljuk, mi az utolsó
kívánságotok.
– Semmi egyéb, mint hogy életünk végén mindegyikünk még egyszer elénekelhesse a
kedves nótáját.
A róka gyanakvó képet vágott: de az öreg lúd sietve megnyugtatta:
– Nehogy azt hidd, hogy valami cselt forgatunk a fejünkben. Szó sincs róla! De
magad is tudhatod, hogy aki énekszóval könnyített a szívén, kevésbé érzi a
halál keserűségét. Nézd csak, szépen felsorakozunk itt előtted, egyik a másik
után, libasorban. Kezdi az éneket az első: ahogy befejezte, folytatja a másik:
s amelyik befejezte, azt te nyomban megeszed. Így kettős örömben lesz részed:
énekszó mellett falatozhatol.
A róka ráállt a dologra: különösen az tetszett neki: hogy énekszó mellett
lakmározhatik. A libák nagy búsan fölsorakoztak, aztán a legelső a falu felé
fordulva elkezdett keservesen gágogni:
– Gá-gá-gá-gá-gá...
A róka alig várta, hogy vége legyen az éneknek: de a liba csak nem hagyta abba.
Aki mögötte állt a sorban, elunhatta a várakozást, mert ő is rákezdte:
– Gá-gá-gá-gá-gá...
Aztán a harmadik, aztán a negyedik: és már gágogott mind az egész csapat, de
olyan harsányan, hogy zengett belé a környék.
A róka már éppen közbe akart szólni, hogy elég a hangversenyből, és kezdődhet a
lakoma: de mielőtt megszólalt volna, észrevette, hogy a nagy libalármára
szaladnak ám a falu felől, s nem üres kézzel, hanem söprűkkel, dorongokkal,
husángokkal.
El is ment a kedve nyomban a lakomától, és nagy sietve otthagyta a gágogó
libákat.
A Grimm
testvérek meséjét átdolgozta: Rónay György
Köszönöm, hogy leírod a véleményedet!
